|
so:text
|
Ez volt az, mit megértettem, s így éltem az életemet, ennek köréje szerkesztettem a lépteimet, így birkóztam a foghatatlannal. Ez volt a geográfia, ami köról valóságom forgott: fel sem merült bennem, sohasem, hogy az emberek jók talán, vagy hogy az ember képes lehet változni is, vagy az, hogy jobb lenne a világ, ha az ember képes lenne örömét lelni egy érzésben, egy tekintetben vagy egy gesztusban, vagy be tudná fogadni egy másik emberi lény szeretetét vagy kedvességét. Nem volt biztos semmi sem, s az a szó, hogy „nagylelkűség”, semmit sem jelentett, üres közhely volt csupán, vagy rossz vicc. A szex csak matematika. A személyiség immár érdektelen. Mit számít az intelligencia? Az okszerű gondolkodás. A vágy – értelmetlen. Az ész sem segít. Az igazság halott. Félelem, bosszú, ártatlanság, rokonszenv, bűntudat, hiábavalóság, kudarc, gyász – csupa olyasmi s olyan érzelem, amit már senki sem érez át. A gondolkodás hasztalan, a világban nincs többé értelem. Csak a gonosz egyedülvaló és örök. Isten nem él. A szeretet is megbízhatatlan már. A felszín, a felszín, a felszín csupán hol bárki is még valami jelentésre bukkan… ilyennek láttam én a civilizációt, mint kolosszális, repedt sziklatömb… (hu) |
